A Gedói Általános Iskola és Alapfokú Művészeti Iskola

VERSENYFELHÍVÁSA ÓVODÁSOK SZÁMÁRA
„ÉGIG ÉRŐ MESEFA”
illusztrációs verseny

A verseny célja:
Az illusztrációk készítésével fejlődjön a gyerekek szövegértése, képzelőereje, forma- és színérzéke, önértékelése. Ismerjék meg a pályázatban szereplő népmeséket és képesek legyenek azokat illusztrálni. Egymás munkájának, a minőségi munka új módszereinek megismerése, tapasztalatok gyűjtése. Az alkotások kiállításon történő bemutatása.

Téma:
Illusztráció készítése a megadott magyar népmesék alapján.

Választható mesék (mellékleteben megtalálható):

1. A macskacicó
2. Pelikánmadár
3. Zöld Péter

Technika: szabadon választott

Méret: A pályamunkák A/4-es és A/3-as rajzlapon készülhetnek.

Korcsoportok:           nagycsoportos óvodás gyermekek

Az alkotások hátoldalán fel kell tüntetni:
A gyermek nevét, gondviselő nevét, az óvoda nevét, címét és telefonszámát, valamint az óvoda e-mail címét. Az adatok felhasználásához hozzájáruló nyilatkozatra van szükség.

A beküldés határideje: 2022. március 21.

A pályamunkákat személyesen vagy postai úton kérjük eljuttatni – a kitöltött hozzájáruló nyilatkozattal együtt – az alábbi címre:
Gedói Általános Iskola és AMI, 6723 Szeged, József Attila sgt. 116.

Értékelés: A beküldött pályamunkákat szakértő zsűri értékeli.

A verseny díjazása: Az értékelő bizottság I., II., III. helyezéseket, illetve különdíjakat adhat ki.

Eredményhirdetés: 2022.április 07.

A beérkezett alkotásokból kiállítást rendezünk a Gedói Általános Iskola és Alapfokú Művészeti Iskola aulájában.

Örömteli mesehallgatást és alkotást kívánva, szeretettel várjuk a versenyző gyermekek alkotásait!

A pelikánmadár

Élt egyszer egy király. Ennek a királynak az egyik szemi rítt, a másik nevetett. Vót neki egy gyönyörűséges szép lánya. Azt mondja ez a szép lány: – Édesapám, én úgy furcsállom a maga szemit. Mondja má meg, drága jó édesapám, hogy mér rí az egyik szemi, mér nevet a másik! – Heeeej, édes lányom, sokan megkérdezték má ezt, de senkinek meg nem mondtam. – Mondja meg nekem, lelkem, drága jó édesapám! Olyan szépen kérte az édesapját, hogy az megmondta. – Édes lányom, vót énnekem egy pelikánmadaram. Míg annak az énekit hallottam, nem öregedtem, nem vót se bújom, se bánatom. De ez a pelikánmadár úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Bejártam érte rengeteg országot, szinte az egész világot, de sehol senki nem tudott a madárró, azér sír az egyik szemem. A másik meg azé nevet, mer bejártam nagyon sok országot, de hozzád hasonló szép lányt sehol se láttam. – No, ha nem látott, édesapám, nem is menek én aggyig férjhe, míg édesapámnak elé nem hozzák a pelikánmadarát. – Jaj, édes lányom, mondjá le róla, mer vénlány maradsz. – Nem bánom én, édesapám, amit mondtam, megmondtam. Kihirdette hát a király, hogy annak adja a lányát, aki visszahozza a szépen éneklő pelikánmadarát. Szerencsét is próbáltak királyfiak, hercegek százával, bejártak két-három országot, érdeklődtek, de sehol nem tanálták a pelikánmadarat, üres kézvel gyöttek vissza. Búsult a szegény király, nagyon búsult. – No, ugye mondtam, édes lányom, hogy vénlány maradsz? Kár vót elmondani a titkomat. – Mindegy, édesapám, míg elé nem kerül a madár, én bizony nem menek férjhez. A királyi udvarba dolgozott egy nagyon szép legény. Egyet gondolt, bepakolt a tarisznyájába kenyeret, szalonnát, útnak indult. Ment, mendegélt, majd beért egy rengeteg erdőbe. Összetanálkozott egy ősz öregembervel. Azt mondja az ősz öregember: – Édes fiam, az Isten nevibe adjál egy darab kenyeret! – Adok én jó szívvel, édes öregapám, még szalonnát is. Kibontotta a tarisznyáját a szép legény, letelepedtek egy tőkére, együtt kenyereztek, szalonnáztak. Csak megszólalt közben az ősz öregember: – No, édes fiam, tudom én, mi járásba vagy, te a pelikánmadarat keresed. Hej, de sok királyfiak, hercegek elhaladtak má ezen az úton. Kértem tőlek is egy darab kenyeret, de csak rúgtak felém, egy se adott egy falást se. De vissza is gyöttek pelikánmadár nékű. De téged, édes fiam, a jóságodér útbaigazítolak. Úgy tudd meg, hogy az a pelikánmadár az Óperenciás-tengeren túl van. Csakhát így gyalogszervel oda nem jutsz, ha a lábad térgyig elkoptatod, akkor se. Olyan csikó kéne neked, amelyik sárkánytejet szopott. – Ó, édes öregapám, honnan vegyek én olyat? – Itt ennek a nagy erdőnek a tússó aljába van egy házikó, abba lakik egy vén boszorkányasszony, annak van ilyen csikója. Menj el oda, kérd el szép szavakkal! – Jó van, édes öregapám, az Isten fizesse meg, má menek is. Ment a szegény legény, ment, meg is tanálta a kis házikót. Beköszönt: – Adjon Isten jó napot, édes öreganyám! – Jó, hogy öreganyádnak szólítottá, mer különben végi vóna az életednek. Mi járatba vagy? – Hej, édes öreganyám, nagy a bújom. Nekem nagyon kellene egy csikó. Olyan, amelyik sárkánytejet szopott. – Te gyerek, te az ördögvel cimborálsz! – Dehogy cimborálok, édes öreganyám. Ha énnékem lenne olyan lovam, elszállanék vele, megkeresném a felséges királyom pelikánmadarát. Mer az olyan madár, édes öreganyám, hogy magát is megfiatalítaná, nem lenne olyan vén görbe, szép fiatal menyecske lenne magábó. Tetszett a beszéd a vén banyának, hát azt mondta: – Hát nekem van. Ott van az almafa alá kikötve. Te gyerek, de ha az ördögvel cimborálsz, egy csúf varangyos békának vátoztatlak! – Nem lesz rá szükségi, édes öreganyám, mer ha nem tanálom meg a pelikánmadarat, visszahozom a maga csikóját. A legény az almafa aló elkötte a szép csikót. Símongatta, nézegette, hát látja, hogy minden szőri színarany. Megszólal a csikó: – Édes gazdám, hova repítselek? – Édes lovam, az Óperenciás-tengernek a tússó partjára kellene nekem mennyi. – Ülj fel, édes gazdám, a hátamra! Felült a legény, a ló meg felemelkedett a magas levegőégbe. Szállott a legényvel, mint a szélvész, mint a gondolat, még annál is sebesebben. Nemsokára megérkeztek az Óperenciás-tenger tússó partjára. Azt mondja a táltos: – No, édes gazdám, azt mondom én neked, hogy kérdezősködjé mindenkitő, akivel tanálkozol, hogy nem tudnak-e valamit a pelikánmadárró, mer többet ér egy kérdés száz keresésné. Máskülönben meg itt van ez a síp, ha szükséged lenne rám, fúvintsá bele, melletted leszek. Eltette a legény a sípot. Ballagott, ment, mendegélt. Majd az országúton egy kétszázéves forma öreganyókával tanálkozott össze, aki két botján bicegett. – Mondja, édes öreganyám, nem tud valamit egy pelikánmadárró? Az a pelikánmadár az én országom királyáé, aki azóta is siratja, mióta nyoma veszett. – Túdom, fiam, túdom. Ott van az a kerek erdő, annak a közepibe egy nagy fa, a gallyai majd az eget verik. Ott van az a pelikánmadár beszorulva két gally közé, ott vergőgyik, kínlógyik. Hűj, örült a legény! Ahogy csak birták a lábai, ment a nagy erdőbe. Lesegette a fákot, meg is tanálta a legnagyobbat. De csak búsult, hogy biz ő arra nem bir felmásznyi. Leült a fa alá, gondolkodott. Hirtelen eszibe jutott a síp. Elévette, belefújt. Hőj, gyött a táltoscsikó, mint a szélvész. Leereszkedett. – Hívtál, édes gazdám? – Hívtalak. – Mi baj van? – Ezen a fán szenved a pelikánmadár, de nem tudok felmásznyi érte. – No, gyorsan a hátamra, édes gazdám! Majd a gallyat az egyik kezedvel húzd el, a másikval meg gyorsan kapjá a madáré, hogy el ne röppenjen, tedd a kebledbe! – Jó van, édes lovam. Felrepültek, fel-fel, majdnem a fa tetejire. Ott vergődött a kis pelikánmadár két gally közt beszorulva. A legény elhúzta az egyik ágat, a másik kezivel megmarkolta a madarat, gyorsan be a kebelibe. No, szállottak vissza a magas levegőégbe, gyöttek. A pelikánmadár ahogy felmelegedett, megpihent a legény kebelibe, hozzáfogott olyan szépen énekelnyi, hogy akik meghallották a hangját, megfiatalodtak, akinek gondja, baja vót, bánatja, mind elfelejtette. Így repültek egészen a boszorkány házaig. A boszorkány kiállott az udvarra, a kezit a szemi felé tette, úgy nézte, hallgatta, milyen gyönyörűen énekel a madár. A legény meg a táltoslóval kétszer is megpergett körülötte. Csak azon vette észre magát a vén, görbe, csúnya boszorkány, hogy szép pirosszoknyás menyecske vált belőle. Örömibe még táncra is kerekedett. Majd mikor a város szélire ért a legény, biztatta a madarat: – Énekeljé, szép pelikánmadaram! Énekeljé, a városunkba vagyunk! Hozzáfogott a madár énekelnyi, hogy ég-föld csengett-zengett bele. A népek kicsődültek az utakra, úgy hallgatták. A király is kigyött a tornácra, úgy meresztgette a szemit, honnan szól a szép hang. Annak a nagy városnak a népi gondtalanú, boldogan, fiatalon él azóta is. A király is megfiatalodott persze, vót öreg király, nincs öreg király. Becsületji lett a legénynek. A király mingyár nekiadta a lányát meg a feli királyságát. Nagy lakodalmat csaptak, boldogan élnek, ha meg nem haltak.

A macskacicó

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy király. Ennek a királynak volt három fia. Hát ezek a fiúk már mind házasodnivalók voltak. Azt mondta az apjuk, hogy házasodjanak meg. Fellökött a levegőbe három pálcát, minden fiúnak a részére egyet, és azt mondta, kinek amerre esik a pálcája, arra kell menni nősülni. A nagyobbik fiúnak a grófkisasszonyok felé hullott a pálcája, a középső fiúnak a bárókisasszonyok felé, a legkisebb fiúé pedig egy sűrű erdő felé hullott. El is indultak a fiúk, de a kisebbik nagyon búsult. Azon gondolkozott, hogyan tud ő menyasszonyt kapni az erdőben. Ahogy ment, mendegélt az erdőben, talált egy kis macskacicót. A macskacicó folyton nyávogott utána. Azt mondja a királyfi:   – Felséges királyapám azt tanácsolta, hogy errefelé jöjjek házasodni, de én itt nem találok leányt. Azt mondja a macskacicó:   – Ne búsulj, én elmegyek tehozzád! Addig nem tudott a királyfi hazamenni, amíg meg nem ígérte, hogy feleségül veszi a cicát. A másik két testvére már otthon volt. Azok örültek, mert szép menyasszonyt kaptak. Az apjuk kérdezte sorra, hogy kinek milyen a menyasszonya. A legnagyobbik mondta, hogy az övé grófkisasszony, a közbelső mondta, hogy az övé bárókisasszony, a legkisebb azt mondta, hogy majd meglátják. Na, akkor a király azt parancsolta, hogy menjen el minden vőlegény a menyasszonyához, és hozzon egy szép virágcsokrot. A két nagyobbik fiú örömmel ment a menyasszonyához, de a kisebbik nagyon búsult. Mikor odaérkezett az erdő szélére, a cicó már várta. Látta, hogy nagyon búsul. Azt mondja neki:   – Édes kicsi mátkám, csak azt a szomorú arcodat ne látnám! Mondd meg, miért búsulsz?   – Hogyne búsulnék, mikor felséges királyapám azt parancsolta, hogy mindenik vőlegény vigyen a menyasszonyától egy virágcsokrot. Hát én a macskacicótól hogy vigyek?   – Ne búsulj, csak feküdj le és aludj – mondta a cicó. Akkor megkapart egy nagy odvas fát, és sok kis macskacicó jött elő. Egyik cicó ezüstvirágot hozott, a másik aranyvirágot, a harmadik gyémántvirágot, s a menyasszony összeillesztgette mind egy csokorba. A másik két királyfi már otthon volt, a kicsi későre ért haza. A király azt mondta, hogy nagyon szép a csokor, mindeniké nagyon szép, de a legkisebbé a legszebb. Kérdezték, hogy mondja meg már, ki a menyasszonya, de csak azt felelte, hogy majd meglátják. Telt-múlt az idő, egy hét múlva újra azt parancsolta a király, hogy menjen mindenik a menyasszonyához, és hozzon egy kendőt. Elmentek a királyfiak, a két nagyobb nagy örömmel, de a kisebbik csak nagyon búsult. Mikor odaért az erdő szélére, a cicó már várta. Azt mondja:   – Édes kicsi mátkám, csak azt a szomorú arcodat ne látnám! Mondd meg, miért búsulsz? – Hogyne búsulnék, mikor most kendőt kell vigyek a menyasszonyomtól. Hát a cicó nem tud szőni.   – Ne búsulj, csak feküdj le és aludj. Megint megkaparta az odvas fát, előjöttek a kis cicók. Egyik aranyszálat, a másik ezüstszálat, a harmadik gyémántszálat hozott. A menyasszony megszőtte.   Amikor hazaérkeztek, a király megnézte a kendőt. A két nagyobbik fiúnak azt mondta, hogy hát szép, szép a kendő, amit hoztak, de a legkisebbnek azt mondta, hogy ez nagyon szép.   – Mondd meg: ki a menyasszonyod?   – Majd meglátjátok! Megint telt az idő. Nemsokára a király azt mondta, hogy most már hozza el mindenik a menyasszonyát. A két nagyobbik örvendezve ment a menyasszonyáért, de a legkisebb most már igazán nagyon búsult. Arra gondolt: hogyan vigye ő a macskacicót haza? Még eddig minden megvolt, ami szükséges, de most már nincs mit tenni, csak be kell mutatni. A macskacicó ott várta az erdőszélen. Megint azt mondja neki:   – Édes kicsi mátkám, csak azt a szomorú arcodat ne látnám! Mondd, miért búsulsz?   – Hogyne búsulnék, mikor felséges királyapám azt parancsolta, hogy mindenik vigye haza a menyasszonyát. Én téged, cicót, hogy vigyelek?   – Ne búsulj, csak feküdj le és aludj! A királyfi gondolta, hogy most nem alszik el, de csak nem tudott magának parancsolni, és csak elaludt. Amikor felébredt, egy gyönyörű szép királyi palotában ébredt fel, és egy nagyon szép királykisasszony volt mellette. Azt se tudta, hogy mit csináljon! Nagyon meg volt ijedve. De a királykisasszony azt mondta neki, hogy ne búsuljon, mert ő az, akit macskacicó képében megkért, de ő el volt átkozva, hogy addig mindig macskacicó legyen, amíg valaki meg nem kéri macskacicó képében.   – Macskacicó voltam, most te megkértél, és visszaváltoztam királykisasszonynak. Voltak ott a királyi palotában inasok; kocsisok, szobalányok, gyönyörű szép hintó, lovak. Beült a királyfi a királykisasszonnyal a hintóba, tizenkét ló húzta. Így mentek hazafelé.   Mikor hazaértek, már odahaza állott a lakodalom a legjavában. Mikor észrevették az őrök, hogy jönnek, a királynak hírt adtak, hogy jön más országból a király vendégségbe. Mikor odaérkeztek, akkor látta a király, hogy az az ő fia és a menyasszonya. Nagyon csodálkoztak, hogy soha nem mondta meg, hogy az ő menyasszonya kicsoda. De ez a menyasszony volt a legeslegszebb. Megtartották a lakodalmat. Incidától Boncidáig ért a vége. Itt a mese vége!

Zöld Péter

Volt egyszer hetedhét országon is túl, még azon is túl, ahol a kurta farkú malac túr, volt egy nagy tanya. Abban a tanyában éldegélt egy család, a szülők meg a két gyerek, egy kisfiú és egy kislány. Ezért amikor az asszony meghalt, az ember megnősült újból, hogy legyen, aki a gyerekeket nevelje. De az új asszony nem állhatta a két gyereket, s mérget tett az ételükbe. Amikor a gyerekek odaültek ebédelni, egy fehér galamb leszállott az ablakra, és azt mondta: – Gyerekek, ne egyetek ebből a levesből, mert méreg van benne, hanem menjetek, amerre láttok a szemetekkel. Akkor a gyerekek sírni kezdtek, és éhen elindultak. Ment Zöld Péter meg a húga, mendegéltek, egyszer csak hallják, hogy valaki kiabál: – Zöld Péter, Zöld Péter, gyere ide! Hát egy halacska kinn maradt a tengerből a szárazon, és már egészen elveszett. – Végy fel, Zöld Péter, vessél a tengerbe, s jótettedért jót várj. A legényke nagyon szívesen megtette. Ment, mendegélt. Hát egyszer megint hallja, hogy valaki kiabál: – Zöld Péter, Zöld Péter, gyere ide! Egy kis madár hívta Zöld Pétert. Elszakadt a többi madártól, könyörgött neki: – Zöld Péter, tégy fel az ágra, hogy reppenjek tovább a többi madárral! Zöld Péter feltette az ágra, s azt mondta neki a kis madár: – Köszönöm, jótettedért jót várj. Akkor megint ment tovább. Ment, mendegélt, s megint csak hall valami kiabálást: – Zöld Péter, Zöld Péter, gyere ide! Akkor egy rózsabokor hívta. Már egészen kiszáradt. Megkérte szépen, hogy locsolja meg, meg is locsolta. – Na, Zöld Péter, jótettedért jót várj. Hát akkor Zöld Péter elindult, ment megint, betért egy városba. Mikor odaért a királyi kapu elébe, akkor már mondták neki: – Gyere, Zöld Péter, gyere, mert kilencvenkilenc fej a karóban, a tied lesz a századik! Megijedt Zöld Péter, de úgy is bement. Megtudta, hogy a királyleány akart volna férjhez menni, de olyan fiúhoz, aki úgy elbújik előle, hogy ő meg nem látja soha. Bement Zöld Péter, megvacsorázott, és megparancsolták neki, hogy három reggel bújjon el úgy, hogy a királylány meg ne lássa, mert ha nem, fejét veszik. De ha nem látja meg, akkor az övé a királylány és a fele királyság. Hát az első reggelt megérte Zöld Péter, elindult. Sírt, sírdogált és gondolta, hogy istenem, éppen csak hogy elszökött a mostohájától, és most mégis mire akadt! Hova bújjon ő el? Hát elébe jött a hal. – Miért sírsz, te Zöld Péter? – Azért sírok – mondja -, mert a király azt mondta, hogy ha három reggel el nem bújok úgy, hogy az ő lánya ne lásson meg, akkor fejemet veszi. Kitátotta a száját a hal, és azt mondta Zöld Péternek: – Bújj be ide, Zöld Péter. Zöld Péter bebújt, és a halacska lebújt a tengernek a fenekére, még oda is a homokba beásódott. A királylány kiállott a folyosóra, megtörölte a szemét, és azt mondta: – Gyere elő, Zöld Péter, a halnak a szájából, a tengernek a fenekéről, a homokból beásódva. Meglátta. Hát Zöld Péter előjött, kijött a partra, és kiszállt a halnak a hasából nagy búsan, és elment a királyi palotába. Másnap reggel megint csak elindult nagy bánatosan, s azt mondja: – Hova bújjak én, hova bújjak én? Elébe állott a kis madár. – Miért sírsz, Zöld Péter? – Hogyne sírnék, ha még holnap reggel is el nem bújok, hogy meg ne lásson a király leánya, akkor fejemet veszik. Hát a kis madárka kiterítette a szárnyát, s azt mondta: – Bújj a szárnyam alá. Felreppent a napnak a háta mögé. És a királyleány kijött a folyosóra, megtörölte a szemét, és már meg is látta. – Gyere elő, Zöld Péter, a napnak a háta mögül, a madárnak a szárnya alól. Leszállott a madár, és a szárnya alól előengedte Zöld Pétert. Hazament Zöld Péter megint bánatosan, s másnap reggel megint elindult. De már akkor nagyon sírt: – Hát elbújtam én ezen a két reggel valahogy, de most már nem bírok elbújni. Jaj, jaj, jaj, mi lesz velem?! Elébe jött a rózsabokor. – Miért sírsz, Zöld Péter? Ne búsulj egyet se, majd én jól el duglak. Elmentek a királyi palota elé, éppen a folyosó elé, ahol jön ki a királyleány, oda letelepedett a rózsabokor, s azt mondta Zöld Péternek: – Bújj a közepembe – és úgy kinyílott, hogy fényesebb volt a napnál. Kijön a királyleány reggel, törüli a szemét, és vigyázkodik tengereken, országokon, egekben, sehol sem látja Zöld Pétert. – Hát, édesapám, úgy elbújt Zöld Péter, hogy sehol sem látom. – Töröld meg a szemedet, te leány – azt mondja a király -, szeretnél, ugye, férjhez menni? Megint csak néz a királyleány, törüli a szemét, vigyázkodik, de hiába. Egyszer csak megunta nézni, nem látta sehol, kezdte kiabálni: – Gyere elő, Zöld Péter, gyere elő, akárhol vagy, nem látlak sehol. S akkor végre kijött a rózsabokorból Zöld Péter, és mindjárt megtartották a lakodalmat. A fele királyságot is megkapta, és három napig tartott a lakodalom. Én is ott voltam, jót mulattam, egy nagy csontot kaptam, a laskalé majdnem elütött.